Sötét volt, még tartotta magát az éjszaka. A hideg szél keresztül süvített a tájon - fák, bokrok, fűszálak közt, keresztül Vándor szívén. Magányosan állt a hegy tetején. Várta a hajnalt, amiről úgy érezte, soha születik meg.

Nem értette, miért alakult így az utazás. Nem értette, mi történik körülötte, vele, mi az ami benne lezajlik. Egy dolgot tudott. Ott, és akkor, magányosabb volt, mint addigi életében bármikor. Érezte szívében a fájdalmat, az elkeseredettséget, a csalódottságot. "Nem ezt ígérted!" - szerette volna kiabálni bele a szélbe, de maga sem tudta, kire haragszik.

"Magányos út, amire lépsz." - hallotta újra és újra a hangot, nem tudván kiűzni a fejéből. "Mit jelent a magány?", és "Mit jelent az út,?" kérdezte sokszor önmagától. "Mi az én utam?", "Mi az én életem?" Vándor sírt. Térdre rogyott, testét rázta a zokogás, és csak ismételgette a kérdést: "Ki vagyok én?"

Nagyon rég volt már, mikor tanítójával először találkozott, de az emlék tisztán élt fejében. "Ki vagyok én? Mi a nevem?" - tette fel a kérdést immáron másnak is, önmagán kívül. "A válasz benned van." - válaszolta a Tanító. "Önmagadat csak Te találhatod meg." Nem emlékezett ki ő, és honnan jött. Volt-e családja, neve, várja-e őt valaki a világban. Hogy a válaszait megtalálja, mennie kell, keresni... De mit?

Megrázta magát. Végiggondolta eddigi útját. Hiszen mennyi mindent megtanult, és megtalált már! Mennyi mindent megismert a világból, és engedte, hogy a világ is megismerje őt. Ezt ő érte el. Önmaga. "Igen. Ez én vagyok. De lehetek ennél több is. Lehet ez az út végem ha úgy döntök, de lehet a kezdet is."

Nem tudta, mit akar. Belefáradt az örökös újrakezdésbe, a változásokba. Állandóságot szeretett volna maga körül. Megpihenni azonban soha nem tudott. Mindig űzte és hajtotta önnön kíváncsisága előre, de soha nem önmagáért. Értette és érzete, hogy most döntenie kell. Válaszúthoz érkezett.

Egyedül volt. A tanító már nem volt vele. Várta az ismerős fájdalmat, de az nem érkezett. Egy másik érzésre lett figyelmes. Egy új érzésre a szívében. Először úgy vélte üresség. Később meglepődve kiáltott fel, mert megértette. A szíve önmagával telt meg. Nem mások hiányát érezte, nem a magány érzése volt az, ami átjárta, hanem a szeretet önmaga iránt. Sorra maga elé idézte az arcokat, akik eddig kísérték útján. Melegséggel, szeretettel gondolt mindannyiukra, a szíve nem fájdalommal volt tele, hanem a hála érzésével.

Megértette. A magány egy állapot. Csak az magányos, aki így akar élni. Lehet, hogy nem lesz társa az életben, lehet, hogy egyedül öregszik meg, lehet, hogy nem találja meg a nevét, de soha nincs egyedül, soha nem lesz egyedül. Övé a világ, ha úgy akarja. Minden érzelem, fájdalom és kín, ha ez kell, boldogság és szeretet, ha ez a vágya. Csak rajta áll, mit szeretne. Egyetlen dolog a kulcs: önmagáért tegye. Meg kell tanulnia önmagának lenni.

Vándor felállt. Fordult, hogy hátratekintsen, a tájra, a múltjára. Mégsem tette. Tekintetét biztosan szegezte előre. Önmagáért.

A hajnal első sugarai vörösre festették a horizontot.