Vándor magába szállt... A Nagy Tanító vitte oda, ahol még talán sosem járt. Kinyitott egy kaput, ami eddig zárva volt...
Vándor most ide tér vissza. Belép a kapun, ismerkedik a térrel, a formákkal, a hangulattal... A tér igen izgalmas és szinte hihetetlenül gazdagon,de mégis egyszerűen van díszítve: az egyik falon szőnyegek sugározzák a melegséget, szeretetet. A tér közepén tűz lobog,mintha el sem lehetne oltani. Nem fa, gáz, vagy olaj táplálja, látszólag nincs tüzelőanyag, mégis, az csak lobog, mintha valaki figyelné... Vándor óvatosan járt körbe. Csk ez a bejárata van a térnek? Vagy rejtekajtó lapul a kecses polcsorok között, amin hatalmas, ősrégi tudással teleírt könyvek sorakoznak? Látszólag senki nem járt már erre évek óta, a tűz mégis lobog... Közelebb ment, jól megnézte magának a tüzet. A semmiből támad és a semmivé lesz. Lángja táncol, mint tündérek a ködben, hol kisebb, hol nagyobb lángok csapnak, fel belőle, mégis, szikra nem perzselte a padlót, füst nem kormozta a falakat. Valami nagyon furcsa tűz ez - gondolta magában - magától ég, füstje, szikrája nem bántja a környezetét és furcsán fényesen világít... De nem éget. Ahogy ezt végiggondolta, már nyújtotta is a kezét a tűz felé. Furcsa bizsergést érzett teljes lényében, de forróságot nem. Ahogy a tűz fölött tartotta a kezét a tűz játszani kezdett vele. Végigcsiklandozta tenyerét, bujkált az ujjai között és csillogott mélyen a szemében... Valami zaj hirtelen elvonta a figyelmét. Vízcsobogást hallott Olyat, mint amikor nyári estéken a dagadó tenger hullámai mossák a homokos tengerpartot. Körbenézett és az eddigi zárt tér egyik oldala kikötővé változott. Honnan került oda, nem tudta. Meg volt győződve róla, hogy egy ajtó volt csak és amikor körbenézett, csak a zárt teret látta...
Most egy kikötőt látott maga előtt, holdfényes tengeren. Egy szép vonalú kétárbócos ringatózott csendben a mólónál. Vándor elindult a hajó felé és óvatosan, nagyon figyelve minden részletre megint körbenézett. Lépésről lépésre vette birtokba az új teret. Mint akire vadásznak, akire veszély leselkedik, villámgyors tekintettel pásztázta körbe újra és újra a teret. Semmi nem változott.
Semmi nem mozdult, csak a hajó ringatózott csendben...
Nem tudta mennyi idő telt el. Csak állt, ámult. A tér ami kitárult, olyan gyönyörűnek tűnt számára, mint álmaiban. Úgy érezte soha nem tud betelni a látvánnyal. A tengeren csillogó hold ezüstje, a parti homok aranya soha nem volt képzeletbeli történeteket juttattak eszébe. Szinte fel sem fogta, ami átfutott a képzeletén lejátszódott előtte. Sok gondolatnak és még több időnek kellett eltelnie, mire ráeszmélt erre a csodára: gondolatai életre keltek! Óvatosan körbenézett és döbbenten látta, hogy a part életre kelt. az addigi csendnek nyoma veszett, mindenhol a képzelete szülöttei voltak. Volt ki boldog, gyermeki örömmel játszadozott, énekelt, volt aki pökhendin méregette a többieket, és volt, akinek semmi nem felet meg. Hogy illetődöttségét és a népszaporulatot csökkentse, tüzetesebben megnézte magának a hajót. Szép vonalú scooner a maga egyszerűségével és funkcionalitásával. A hajófenéken lehet valami rakomány, mert a hajó a terhelhetőségét jelző festés csak a hullámok között látszott ki a vízből. ringása is lassú, megfontolt volt... Csak nézte, ahogy a fehér vitorlák lengedeztek a szellőben és azon gondolkozott, mi lehet a hajófenékben. A fedélzetet teljesen átlátta: tiszta, csillogó sötétbarna fa burkolat, hófehér, szinte teljesen új kötélzettel. Körbenézett, hogy figyeli e valaki, de mivel a teremtmények tudomást sem vettek róla, illetve látszólag a hajó árván várakozott a mólónál, hagyta felülkerekedni gyermeki kíváncsiságát és felmászott a fedélzetre.
Csizmája hangos koppanására összerezzent, de a parton még mindig semmi változás.Végigsétált a fedélzeten, körbe a raktér teteje körül. Megérintette a korlátot, a köteleket, az árbócot. Megfogta és eltekerte a kormánykereket és mint egy kisgyermek, máris kapitánynak képzelte magát: a legénységet utasította: "vitorlát feszíts" köteleket eloldozni!. És gondolatban már suhnt is a vízen a messzeség felé, hogy rakományát eljuttassa a kijelölt kikötőbe. Mosolygott egyet, majd kinyitotta a szemét és a rémülettől megdermedt. Öt matróz szaladgált föl-alá a hajón. Ketten a vitorlákon lógtak, ketten a köteleket gyűjtötték össze, egy meg előtte állt és valamit épp mondani akart... Körbenézett, de már késő volt. a partnak nyoma sem volt. akármerre nézett, csak a vizet látta... Ijedtében meg sem tudott szólalni. A matróz zavarodottan megvakarta a füle tövét és tovább várt. Erős rumszaga volt... Vagy csak kiborult egy hordó a fenéken. Vándor agya eszeveszettül kattogott.. Gyártotta a kérdéseket, próbálta megoldani a gondot. Nem is vezetett életében hajót,gondolta. Azt tudta, hogy ha a kormánynál marad, akkor van mit csinálnia és nem lesz úrrá rajta a pánik. Fogta hát a kormányt és próbált megnyugodni. Biztatta magát, hogy a matrózok úgyis tudják, hol vagyunk... Ekkor hallotta meg, az előtte álló matróz ideges krákogását. Odafordult és mintha magát látta volna tizenöt évesen. A matróz ártatlan, oda nem illó ábrázatán és csillogó zöld szemében bizonytalanság és félelem látszott. A kapitány tekintetére megismételte a kérdést: "Merre tartunk Kapitány úr?"
A kérdés villámcsapásként érte vándort... A fedélzeten szinte megállt a levegő, mindenki a válaszra várt. Vándor körbenézett a legénységén és döbbenten látta, hogy mintha ikrek lennének. Mind ugyanazon félelemmel teli, fiatal fiúk...
