A döbbenetet egy hatalmas villámlás és az azt követő fülsüketítő égzengés törte meg. A semmiből keletkező hatalmas hullámok máris játszani kezdtek  hajóval. A szél hatalmas erővel tépte, szaggatta a vitorlákat. Vándor görcsbe rándult és képtelen volt gondolkozni. A matrózok kétségbeesve néztek körül, próbálták tartani a hajót... Vándor agyában száguldani kezdtek a gondolatok, de képtelen volt értelmesen viselkedni. Csak állt a kormánynál, tartotta az irányt. Hogy hova, merre, nem tudta, csak azt, hogy a vihart túl kell élni. Rémületét próbálta leplezni, de sikertelenül. Érezte, hogy teste pánikol, ugyanakkor ő tehetetlenül figyelte belülről az eseményeket. Szakadtak a kötelek, recsegett az árboc... A tenger egyre erősebben dobálta a hajót. Vándor szinte csapdában érezte magát. nem tudta hol van, merre halad, hol a kikötő, ahonnan indult... Semmit nem tudott, csak azt, hogy most egy viharos végtelen tenger közepén hánykolódik egy hajóval és a rémült legénységgel...

Úgy érezte, be van zárva a testébe és nem tudja irányítani azt. Valami, talán a pánik kizárta az irányításból ugyanakkor tisztán és higgadtan látta saját magát belülről és kívülről egyszerre, miként uralkodik rajta a pánik. Pontosan tudta, hogy az elméje kapott sokkot a sok bizonytalanságtól, a sok ismeretlen tényezőtől, mégis, képtelen volt bármit is tenni, vagy bárhogyan hatni a gondolataira. Érezte a küzdelmet magában. érezte, hogy küzd saját maga irányításáért, a pánik pedig ellene harcol. Sokáig tartó küzdelem volt ez, néha csendesedett, néha erősödött a harc, miközben az időjárás szinte lemásolta a belső vívódást. Amikor harcolt, a vihar ördögi erővel tépte, nyúzta a hajót, míg amikor a harcban kimerült és csendesedett, a vihar is csendesedni látszott.

Vándor kezdte érteni a jeleket... Belső harca tűnt a vihar okozójának, bármilyen furcsa is ezt így kijelenteni. Míg maga is elhitte teljesen, sok csatát folytatott, amelyek alatt folyamatosan figyelte a vihart is. A gondolat igaznak tűnt. A vihar továbbra is azonnal reagált belső hangulatváltozására, harcaira, így elhatározta, hogy ellenáll a pániknak, ellenáll a viharnak. Megpróbálja erővel eltolni magától, kiűzni az elméjéből a vihart... Amint nekilátott, a vihar mint még soha, iszonyatos erővel csapot le. A hullámok már régen átcsaptak a fedélzeten, de most szinte el akarták nyelni a hajót. Szűnni nem akaró óriáshullámok dobálták a megrakott hajót, mintha csak egy kis deszkadarab lenne. Nem kis ügyesség kellet, hogy a hajót mindig  hullámokkal szembe fordítsák, de a legénység hihetetlen módon, szinte Vándor gondolataira reagálva oldotta és feszítette a köteleket. Vándor mindeközben, ahogy erre ráeszmélt, azon kezdett gondolkozni, hogy vajon kimondja-e a parancsokat a legénységnek? Vagy ténylegesen a gondolatara reagálnak? Most, miközben küzdött a pánikkal, tolta el magától a belső vihart, ezt "tesztelte". Meglepetésére egy szót sem ejtett ki a száján... Fölösleges is lett volna, hiszen a szél úgy zúgott, hogy semmit sem lehetett hallani...

Elcsodálkozott, de érdekesnek találta a felfedezést. Ha ez így van, akkor ... és eszébe jutott a kikötő: minden gondolata életre kelt! Hiszen akkor ő maga teremtette a vihart?! Ebben a pillanatban hatalmas recsegéssel kettétört az első árboc, és szakadó kötelek csattanása, a vitorla suhogása és a matrózok rémült kiáltása között a tengerbe zuhant... A hajó már nem bírja sokáig, véget kellene vetni a viharnak. De hogyan?!

Minden erejét megfeszítve megpróbált kitörni elméjéből, hogy fizikailag is erősen kézbe vegye a dolgokat, de akárhogy próbálkozott, nem sikerült. Még mindig "ki volt zárva" teste irányításából. Most arra koncentrált, hogy végleg elűzze a vihart az elméjéből... Amint próbálta kizárni a gondolataiból, a vihar csak erősödött... A második árbocrúd is egyre jobban recsegett... Ekkor eszébe jutott, a Nagy Tanító és a Csupakisbetűsnevú által gyakran ismételgetett mondat: "Ha tagadod, vagy ellenállsz neki, csak erősebbé válik."

Kezdte megérteni a mondatot. most, hogy megtapasztalta, saját élményeként, értelmet nyertek a szavak. Taktikát váltott. Tudomásul vette magában a vihart, a félelmet és kereste a fényt, a harmóniát. Abban a pillanatban, ahogy megtalálta - a döntés után szinte azonnal - varázsütésre a viharnak vége lett. A felhők elpárologtak, a nap felragyogott a csendesen hullámzó tenger felett. ámulatából egy sirály vijjogása zökkentette ki.

Körbenézett. A pániknak, a viharnak nyoma sem volt. ismét ura volt testének. Érezte kezében a kormánykereket, érezte arcán  lágy szellőt és a napfényt. Körbenézett, ezúttal a hajóra és a tengerre. A legénység mosolyogva, határozottan tette a dolgát, mintha nem is lett volna vihar ezt megelőzően. A tenger... gyönyörű, hívogató és nyugodt volt... Nyugt felé pedig földet látott, nem is messze... Felismerte a kikötőt, ahonnan elindult, ahová már régen meg akart érkezni...