Avagy mondj el mindent, ami nem untat egy gyermeket és elég információ az édesanyjának is

A hétvégén Nelli testvéréék jöttek Reikit tanulni. Még húsvétkor töltöttünk náluk egy hétvégét, minden tudatosan vezérelt energetizálás nélkül... egy pár nap elteltével Évi jelezte, hogy ezt meg akarja tanulni és a gyerekeknek sem ártana. 

Péntek este érkezett a család: Laci, Évi, Niki, Viki és a legifjabb hölgy, Melinda. Laci nem akart avatást, mert amikor "futólag" múlt héten megkezeltük, nem érzett semmi különöset, csak, hogy Nelli keze hideg, az enyém meleg. Niki tíz, Viki majdnem nyolc. Mindannyian érdeklődéssel várták a hétvégét, és készültek rá. Melcsi még nagyon fiatal, így a tanfolyamon édesapjával kísérőként vett részt, de a kezelési gyakorlatokban aktívan részt vett. Másfél évével határozottan és vidáman tette rá kezét édesapjára, amikor kezeltük.

A "tananyag" Vikinek hosszadalmasnak és néha uncsinak tűnt, de minden jel szerint megragadt a lényeg. Niki figyelt, Évi kicsit nehezen kezdett kérdezgetni, de szép lassan oldódott a társaság. Ebészünetre már harmónikussá vált a rezgés, de kellett a pihi a gyerekek miatt, rólam nem is beszélve.

A délután és a vasárnap délelőtt könnyedebben zajlott, azt leszámítva, hogy minden tanult módszertani ismeretem fel kellett elevenítenem és egyszerre alkalmaznom, hogy megbírkózzak a szemekből sugárzó kíváncsisággal és türelmetlenséggel...

Az avatás igazán furcsa és felemelő érzés: részt venni egy nálamnál sokkal nagyobb erő áramoltatásában, megtapasztalni a Reiki ezen csodálatos erejét, az emberi gyarlóságot elsöprő szeretetet, az egységet, olyan dolog, amelyet átlagember kevésszer tapasztal meg...

Köszönöm!